Havi fókusz: egészség és tanulás

Az elmúlt hónapban nem azon gondolkodtam, hogy mi legyen a következő lépés, hanem tartottam magam a: mire van aktuálisan szükségem vonalon. Figyelek az egészségemre, visszaültem az iskolapadba és igyekszem minden nap megengedni magamnak, hogy ne mindenre egy azonnal kész tervvel válaszoljak. Ez a rész a legnehezebb. Az évek során rájöttem, hogy számomra a túlzott tervezés gyakran nem a szervezettségről, hanem a biztonság iránti vágyról szól.

Azért így sem hazudtolom meg magam, van egy pár félkész gondolat, ötlet, meghívás, még munka ajánlat is Máltáról (nem mondom, hogy nem csábító). Évek óta nem jártam arra, de idén ez remélem megváltozik. Szinte minden évben terveztem, de valamiért nem sikerült. Most sincs kész tervem, csak egy jó erős vázlat és egy olyan baráti bázis, ami miatt egy kicsit mindig is a második otthonom marad. Egy korábbi verziómnak, évekig otthont adott, nehéz levetkőzni magunkról, mondjuk nem is akarom. Mela

Sokáig azt hittem, hogy a biztonságot a tervek adják, nem zavart, hogy fiktív dolgokat részletezek magamban, mert nem tudtam, hogy ér bízni az ismeretlenben. Talán egy kicsit jobban értem a vallásokat is így, vagy szektákat, meglehet az összesnek a maga varázsa. Mindenesetre ezt a hitet most egy kicsit inkább magam felé fordítottam és újabban a varjak felé. Ha, ez egy külön történet azt hiszem.

Most jön az a rész, amit öngondoskodásnak szeretek hívni, a nem akarunk minden helyzetet előregondolni. Főleg nem kontrollálni, az mondjuk nem volt soha az én asztalom. Azt is tudjuk régóta, hogy vannak dolgok amiket nem lehet megúszni, érdemes lehet nyitott szemmel, kíváncsisággal, érdeklődéssel megérkezni. Nem lesz az összes világmegváltó élmény, de maga a mentalitás tud végig egy erős gerinc lenni. És akkor mindegy, hogy új dolgokat, helyeket és helyzeteket kapsz vagy valamit, amiről azt hitted, hogy már rég megúsztad. Ha maga az élmény is lényeges és nem csak a leggyorsabb megoldást keresi az ember, ha nem csak letudni akarod hirtelen az egészet, akkor egy csomó mindent szépen ki lehet bontani menet közben.

Az, hogy egyszerre jön a kell és lehet élménye, lassan megszokottá válik. Mondják ugye, hogy, ahol a szükség, ott a segítség. Vagy még inkább, ahol a kényszer, ott a megoldás. Amikor csak van lehetőség, érdemes pihenni is, erre is hagyni időt. Hallottam most, hogy 6 éve állva eszem, mert arra van idő. Azt tisztelem, amikor valaki szereti a houstle-t, meg kell tenni, amit meg kell tenni. De azért mindenkinek kívánom, hogy olyan alapvető dolgok, mint az étkezés, a legnyugodtabb körülmények közt is összejöjjön. Nem kívánom olyan széles körben boncolgatni a témát, hogy ki és milyen esélyekkel indul, pedig lassan amúgy szívesen belekezdenék a csúnya részbe is, úgyhogy nem kérdőjelezem meg ilyenkor, hogy a tudatosság és egészség, az nem alapjog. Talán a tanulás lehetősége több szituban lenne ott, mint észrevesszük, de a kihagyott ziccerek is a buli részei. De a fent említett esetben nem is erről volt szó, szóval ezért is állok meg itt.

Én azt mondom bomba, ha valakinek van kapacitása bármiféle tervre, de abszolút semmi szükség a görcsösen kikényszerítésre. Valamiféle lehetőség meg nyitott ajtó azért fel szokott tűnni menet közben, bárhol is tartsunk. Az észlelés, egy kis biztonsági aranyközépút nem árthat, aztán a többi alakul szépen.

Jöhet még egy kis önazonosságra való törekvés. Ehhez nem kell mindent előretudni, nyugodtan lehet időt adni helyzetekben, nem jelent rosszat a bizonytalanság, az egészség tényleg fontos, a túltervezés nem, aztán ajtót nyitva is lehet hagyni és néha valóban hagyni, hogy az élet történjen. Sokáig azt hittem, csak alapos vagyok. Ma már látom, hogy csak a bizonytalanságtól próbáltam megóvni magam azzal, hogy mindenre felkészültem.

Most, amikor elōször elolvastam ezt a vázlatot is az ugrott be először, hogy mi az, hogy a ‘lustaságot’ hirdetem. Aztán szerencsére jött is a megváltás, mint felismerés, hogy teljesen rendben van néha csak lenni. Régen ettől a gondolattól szinte pánikba estem. Az igazi semmittevős pihenést leginkább akkor tudtam megengedni magamnak, ha volt rá valamilyen elfogadható indokom. Ha beteg voltam, ha teljesen kimerültem, ha a környezetem is úgy látta, hogy most már aztán én is megérdemlem. Mintha a lelassulást tényleg ki kellett volna érdemelni. Mára szerencsére leesett, hogy nem ez az egészséges lét. Mint, ahogy az előbb is leírtam, még mindig felbukkan a régi hang, mindenkinél előbb de már messze nem az övé az utolsó szó. Még mindig emlékeztetnem kell magam, hogy a pihenés nem jutalom, hanem egy tökéletesen normális emberi szükséglet.

Régen nehezen értettem meg azokat is, akik képesek voltak lassítani. Azt gondoltam valami hiányzik belőlük. A kitartás, a felelősség vagy az ambíció. Még fel is idegesítettek. Hú, hogy a tökölés milyen bosszantó tudott lenni. Aztán kiderült, hogy csak én nem tudtam megadni magamnak azt a nyugalmat, amit ők már rég. Ezt nem lustaságnak hívják, hanem belső biztonságnak. Én ezt is meg csak most tanulom.

Még egyszer elmondom, hogy a hátsó sorban ülők is meghallják: nyugodtan lehet irányt váltani menet közben is. Amikor csak lehet, döntsd el te, hogy hol legyen a fókusz, még az sem igazán kell, hogy a többieknek érthető húzás legyen. Amikor csak lehet, engedd meg a pihenést, nem kell produktivitáshoz kötni. Nekem is vannak intenzív időszakaim, most is a nyaramat és az őszi időszakot is a nyelvtanulással fogom tölteni, de a háttérben már motoszkál a további képzés képe is.

Régebben ilyenkor már ennél sokkal pontosabb tervem lett volna, alternatívákkal és B-tervekkel. Most meg van ez a nagy elfogadást, nagy könnyebbség, hogy nem kell mindent előretudni. Pedig milyen biztonságban éreztem magam, amikor hatékonyan túlterveztem. Furcsa felismerések ezek akkor is, ha már egy ideje foglalkoztat a kérdés. Ezek a rétegek és mélységek… nem mondom, kanyaros az út. De jöhet a nagy kedvenc evidencia, a valami úgyis történik. A valahogy mindig alakul és a most elég, ha hagyom, hogy az élet vigyen egy kicsit arra, amerre akar.

A képeket a tavalyi nyaralásaim alatt készítettem a felhők felett, ezek a szelek repítsenek most is, amikor az iskolapadhoz vezet csak az utam.

Innen folytatjuk,

Ivett