Hat év telt el Bécsben, és még mindig nem tudom, hogy megérkeztem-e.

Múltkor is mondtam már, hogy az utóbbi években tényleg gyakran éreztem úgy, hogy túl sok minden történik körülöttem és bennem is. Valószínűleg ezért vagyok továbbra is ilyen aktív az alkotásban, az írásban meg ebben az egész online naplózás dologban. Most, hogy már egy éve is van, hogy elkezdtem ezt, jó visszatekinteni és látni, mennyi minden változott azóta.

A telefonomról is elkezdtem lementeni az emlékeimet, rendetrakni a képek közt és kimásolni őket. A galériában keletkezett egy kis káosz ugyan, de közben megtaláltam ezeket. Normál esetben nem passzolnak az általános blog témáimhoz, de most azt vettem észre, hogy automatikusan történetet kezdtem el keresni bennük. Pedig nincs mögötte nagy koncepció, nem mondhatni, hogy egy gondosan felépitett vizuális narratíva. Ez a project, nem tudatos része. Képek, amiket valamiért fontos volt elkészítenem és ezt a véletlenszerű kapcsolódást most is közelebbinek éreztem, mint hogy minden tökéletes legyen vagy rögtön, magától érthetődő.

Ez egy kis visszaemlékezés lesz erről az egy évről. Nem kell nagy magyarázatot várni, inkább egy pillanatkép lesz arról, hogyan látom most ezt az időszakot.

Idén lesz 6 éve, hogy Bécsbe költöztem. Néha soknak tűnik, néha úgy érzem egy pillanat volt az egész. Régóta külföldön élek, de még soha nem voltam sehol ennyi ideig. Ami vicces, tekintve, hogy azt hittem, ennyi idő alatt valahová ténylegesen meg lehet érkezni. Tehát nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is. Hogy egy napon, a stabil szociális hálón túl, választ adok magamnak arra, hogy miért maradtam itt ilyen sokáig, miért nem léptem tovább, vagy miért nem mentem egyenesen vissza, de ez még folyamatban van.

Korábban Amerikában és Máltán is éltem. Mindegyik adott valami mást. Főleg izgalmat, spontaneitást, rengeteg történetet és azt az érzést, hogy tényleg bármi megtörténhet. Budapestiként azt hiszem, hozzászoktam ahhoz, hogy az élet, bár legtöbbször kaotikus, mégis vibráló és nagyon élő. Bécs más számomra, vagy talán mire Bécsbe értem, a covid-hullám végén, én lettem más. Kevésbé hangos, kevésbé impulzív, de cserében megtapasztaltam valamit, amit máshol nem igazán, és ez a biztonság.

Ez is nagyon messze van a tökéletestől, egyáltalán nem nevezném meseszerűnek, de egy olyan egyensúly, amelyben az ember elkezd hosszú távon gondolkodni. Ezt mindig fel tudom hozni, mint jó ok.

Közben van valaki, aki sok mindent jelentett már nekem az elmúlt 10 évben. Volt már a társam, a legjobb barátom, az esküdt ellenségem, és volt egyetlen családom, távol mindentől és mindenkitől. Az évek során sokféleképpen láttuk egymást. Néha együtt léptünk tovább, néha külön, de egy dolog nem változik, és ez azt jelenti, hogy ha baj van, számíthatsz a másikra.

Nem mondhatjuk, hogy könnyű éveink voltak, ez az utolsó érzelmileg elég intenzív volt számomra. Meghalt a nagymamám, aki, ahogy sokan közületek már tudják, az egyik legjobb barátom is volt. Voltak emberi csalódások, félreértett helyzetek, olyan ‘barátsagok’, amelyekből végül tanulni kellett. Külföldön azt hiszem, a kapcsolódás utáni vágy néha hangosabb volt, mint az intuícióm. Az emberek próbálják megtalálni a közösséget, megépíteni az otthont, és néha rossz emberekben bíznak meg.

Régebben hajlamos voltam ezeket igazságtalanságként értékelni, most megpróbálok úgy tekinteni rájuk, mint történetekre, amelyek majd jól megtanítanak valamire. Többen megbántottak, összezavartak és hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem mit miért csinálnak emberek. De azt tudom, hogy néha elég, ha átélünk bizonyos helyzeteket, ha ezt akkor indokolatlannak is gondoljuk. Szívem szerint mondanám, hogy szent meggyőződésem, hogy egy csomó esemény fölösleges volt vagy elkerülhető lett volna, de akkor kiderülne, hogy nem indultam meg eléggé még a megvilágosodás útján.

Mindeközben ott motoszkál a háttérben meghúzódó magyarországi szál is. Az elmúlt időszak eseményei, az állandó feszültségből, az állandó filmszínházzá finomodott jelenetek, a meglepő érzés, hogy történnek dolgok. Semmi sem történik egyik napról a másikra, de megállas nélküli mozgolódás van. Ilyenkor az ember óhatatlanul elgondolkodik. Nemcsak arról, hogy hol él, hanem arról is, hogy milyen életet szeretne magának hosszú távon. Milyen környezetben szeretne létezni, alkotni, másokkal kapcsolódni. Nem kell feladni az elveket a kényelem kedvéért, nem kell olyan helyeken keresgélni, amit közben megkérdőjelezünk. Bár talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ember képes értelmet, szépséget és valódi kapcsolatokat találni azokban az időszakokban is, amikor nem tiszta az összkép.

Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy most ezeket a sorokat fogom írni, valószínűleg teljesen más emberként tekintenék az egészre. Azóta szinte minden megváltozott körülöttem. Emberek, kapcsolatok, prioritások. Voltak veszteségek, csalódások, és olyan időszakok, amikor csak próbáltam napról napra előre haladni. Ez most egy sokkal, de sokkal jobb hely. Sőt, azt is mondhatom, hogy most először érzem úgy, hogy közelebb kerültem ahhoz az élethez, amelyet közel érzek magamhoz. Rendben van, hogy nem látom a végét vagy a pontos irányt, ez egyelőre több mint elég.

Köszönöm, hogy itt voltatok velem az első évadban, jön a második felvonás.

Ivett