A megszokás biztonsága és a változás kényelmetlensége

Aktuális tanulmányaim utolsó hónapjába léptem. Hogy a nyelvtanulásra összpontosíthassak, az elmúlt hetekben szinte minden külső zavaró tényezőt és zajt kizártam, így az elmém a lehető legélesebb maradhatott elméletben. Gyakorlatban azért ért meglepetés ebben a teljesen tiszta, józan, gyakorlatilag csak a tanulásra koncentráló létformában. Bár még messze vagyok a tökéletestől, végre a legnehezebb részeket is sikerült jobban elsajátítanom; magabiztosabbá vált a nyelvtudásom. Ám miközben épp a szabályok magolásával voltam elfoglalva, a háttérben valami más sokkal hangosabban követelte a figyelmemet.

Ezekkel a kérdéssekkel találtam szemben magam: mi az, ami valóban az enyém, és mit cipelek magammal pusztán megszokásból?

Létezik egy figyelemre méltó, láthatatlan társadalmi forgatókönyv, amelynek betartását különösen elvárják tőlünk, nőktől. Nem csak és kizárólag, de nagyrészt. Egy társadalmi norma, amely azt diktálja, hogy mindent, de tényleg mindent csöndben kell megoldanunk. Építsünk karriert, mert egyébként csak aranyásók vagyunk, (az, hogy a hasonló bérekért még most, így közelítve 2030-hoz, még mindig könyorögni kell már önmagában nevetséges), de közben az otthonunkat ne hanyagoljuk el, mert hát az csak a mi dolgunk… hogy egy átlagos anyuka hány szerepkört tölt be otthon anyagi juttatás nélkül, már nem is akarom megemlíteni, hisz nem vagyok anyuka. Az, hogy mindezt önszántamból vállaltam, mennyire van demonizálva, szintén sok lenne most ide. Táplálkozzunk tökéletesen és őrizzük meg a lánykori súlyunkat, mindegy hány gyermeknek adtunk életet, milyen betegséggel küzdünk vagy hány évesen ért minket utól a hormonváltozás kérdése, mert hát a férfinak csak így vagyunk vonzóak. Világszerte a gyermekházasságok áldozatainak túlnyomó többsége lány; a családon belüli erőszak elsődleges célpontjai a nők; sőt, még az öregedést is kettős mérce alapján ítélik meg: míg a férfiak az évek múlásával „sármossá” válnak, addig a nők esetében a társadalom szégyenforrásként és a láthatatlanná válás folyamataként tekint az öregedésre. Ilyen körülmények között egyenesen cinikus dolog elvárni egy nőtől, hogy mindent egyedül, ráadásul mosolyogva, intézzen. Ami a legveszélyesebb: mindezt csendben és méltósággal kéne véghezvinnünk. A „szupernő” mítosza ez, aki nem kér segítséget, mert a segítségkérés az idegesítő és terhes mások számára.

Elmondom, hogy mi az amit én gondolok róla: hogy kurvára nem az.

Húsz éve nem jártam pszichológusnál. Akkoriban, húsz évvel ezelőtt, nem tetszett az élmény. Inkább az alternatív módszereket választottam, mint például a kineziológiát, vagy a klasszikus, romboló megküzdési stratégiákat: a teljes elfojtást, a hetente többszöri ivást és a feszültségoldó drogokat. Nem a minél többön volt mondjuk a hangsúly, az volt a lényeg, hogy minél tartósabban üssük el az élét a valóságnak. Mert egyedül akartam megoldani. Mert azt hittem, erősnek lenni annyit tesz, mint kitartani és elviselni.

Most azonban nem csupán egyszerűen hátat fordítok a helyzetnek; tudatos döntést hoztam. Leülök beszélgetni egy szakemberrel, aki nőként maradéktalanul érti a patriarchális struktúrák romboló természetét, valakivel, aki biztosan nem hisz az olyan középkori, áltudományos ‘átnevelő’ módszerekben, mint amilyen például a homoszexualitás imádsággal való ‘kigyomlálása’. ( a férfiről akivel először próbálkoztam, ugyanis évekkel később kiderült, hogy ilyenben is utazik.) Ugyanis nem azért akarok változtatni magamon, hogy megfeleljek a társadalom elvárásainak, hanem azért, hogy kibogozzam mindazt, amit a világ rám rakott.

Az embertpróbáló munka, amelyet az elmúlt években önmagamon végeztem, már nem engedi meg, hogy játszmázzak.

Eljutottam arra a pontra, amikor nemcsak beszélni tudok a nehézségekről, hanem valódi késztetést is érzek az újrakezdésre, arra, hogy megtapasztaljam, milyen szembenézni a dolgokkal felnőttként. Már nem szégyellek segítséget kérni. Menet közben kiderült, hogy nem erény mindent egyedül megoldani; ez csupán egy belénk rögzült rossz szokás, amelyet épp itt volt az ideje levetkőzni.

Viszont, ha nem is kell mindendt egyedül megoldani, akkor is érdemes fokozott, mély figyelemmel fordulnod afelé, ami benned változni akar.

Miközben belül rendezem az alapokat, kívül is hasonlóképpen cselekszem: csinosítgatom a környezetemet és az otthonomat például. Néhány új dolgot is feltöltöttem a weboldalra, hiszen a munka és a kreativitás lényegem részét képezi; nem külső elvárások vezérelnek, hanem a saját tempómban haladok. A hímzés lassan, de biztosan halad; egy hatalmas projekttel most végeztem, és nyakig benne vagyok a következőben.

Otthonunk csinosítgatása nem felszínes pótcselekvés, hanem a belső biztonságérzet fizikai kivetülése. Ahogy a falak új festékréteget kapnak, úgy tisztul ki a gondolataim tere is. Ugyanígy érzek a hímzéssel kapcsolatban is: a befejezett hatalmas munka és a következő, épp elkezdett projekt nem határidőhöz kötött feladat. Nem egy láthatatlan megrendelő számára végzett darabbér-munka. Minden egyes öltés egy csendes pillanatot jelképez, olyan időszakot, amikor a külvilág elvárásaira való reagálás helyett rendet és struktúrát teremtek a saját mikrovilágomban.

Elégedett vagyok velük, és általában véve saját magammal is. Meg is ajándékoztam magam egy pár új dologgal, pedig évek óta csak akkor veszek valamit, ha az előző tönkrement. De vége a hőhullámnak; ideje újra hosszú sétákat tenni, hogy leföldeljem magam, és lépésről lépésre újraépítsem azt az életet, amelyet valóban élni szeretnék.

Persze a rendszer még nem tökéletes. Néha elveszítem az időérzékemet, miközben a telefonomat nyomkodom, és bár igyekszem tudatosan figyelni az étkezésemre, könnyen hagyom magam elcsábítani olyan dolgok által, amelyek abban a pillanatban jó ötletnek tűnnek. De a rugalmasságot ma már többre tartom, a merev szabályoknál. Most jött el az ideje az otthon, a biztonság, a gyökerek és a belső alapok megerősítésének. Nem azért, mert a társadalom elvárja tőlem a ‘fészekrakást’, hanem azért, mert szilárdan akarok a saját lábamon állni. A következő időszak nem a lemondásról szól, hanem arról, hogy megszabaduljunk a felesleges terhektől és a régi, rossz szokásoktól.

És, hogy hogyan szabadulhatunk meg mindezektől? Én továbbra is a jól bevállt módszereimhez fordulok, amiket már itt is többször elmondtam, de mint tudjuk: ismétlés a tudás anyja. Nem drasztikus, elsöprő erejű fogadalmakkal, ezek csak további feszültséget szülnek. Sokkal inkább akkor sikerül ez, amikor tetten érjük magunkat (mondjuk egy órányi céltalan telefonnyomkodás után), és ahelyett, hogy ostoroznánk magunkat, egyszerűen letesszük a készüléket, és felhúzzuk a sétacipőnket.

A hőhullámot követő hűvös őszi levegő tökéletes a földeléshez. A hosszú, magányos séták ritmusa segít újra kapcsolódni a testünkhöz. A terhek elengedése ott kezdődik, hogy megengedjük magunknak a tökéletlenséget. Nem kell azonnal mindent kijavítanunk, ami nem működik jól, vegyél egy mély levegőt és hagyd, hogy a belső igényeid vezessenek.

Az itt látható fotók még a korábbi lakásomban készültek, néhány évvel ezelőtt, amikor épp csak elkezdtem elmélyedni a hímzés világában. Izgalmas visszatekinteni, és látni, mi lett abból a kis fém dobozkából, valamint abból a Monstera-hímzésből, amelynek akkoriban vágtam neki. A végeredményt az Instagramon tekintheted meg.

Induljon az eleje,

Ivett