Szálak, színek, szabadság…időjárás.

Mikor elkezdtem megírni a vázlatát ennek az anyagnak, egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy milyen időjárással fog minket megkínálni ez a nyár. Azt éreztem, hogy itt az ideje egy kis könnyedségnek. A hónap közepe volt szép, hosszú nappalok, minden zöld itt és az emberek is jó kedvűek voltak. Mennyivel jobban szeretem ezt, határozottan kellemesebb az energia, mint a nagy hidegben. Gondoltam én.

Túl voltam a bécsi Pride-on, de számomra nem ért véget a szabadság vizuális ünneplése. Folytattam a budapestire való felkészülést, megpróbáltam most nem politikai kérdést csinálni belőle és nekem sikerült is. Az embereknek akikkel találkoztam otthonlétem alatt, nem mindig.

Olyan témák jutottak eszembe egyébként eredetileg, mint a színek, amik mindig fontos szerepet játszottak az életemben, a sminkes múltam ahol elég jól lehetett velük foglalkozni és az is, hogy most ugyan, főként fonalakkal, illetve egyéb anyagokkal, textúrákkal is alkotok, a látványos variációk, a tónusok, a színharmóniák, a kontrasztok, a saját paletták és a kísérletezés, továbbra is megadja azt az izgalmas belső feszültséget, amit ilyenkor mindig érzek. A médium ugyan megváltozott, a színekkel való kapcsolatom megmaradt: jó, hogy nincs különösebben rossz kombináció. Elmélkedtem ezekről és ezekhez hasonlókról, aranyosan a kis teraszomon, ahol zsongott az élet. El voltam foglalva a szín párosításokkal, amik sokszor úgy működnek együtt, ahogy első körben azt nem is láttam jönni. Majd jött a hazautazásom ideje.

Az emberek sokszínűsége is hasonló a művészethez szerintem. Amikor egy hímzésen dolgozom, különböző vastagságú, színű és jellegű cérnákat használok. Egyik sem akarja átvenni a másik helyét, mégis együtt valami újat hoznak létre, közösen teszik érdekessé a képet.

Talán ezért érzem magamhoz közel a Pride üzenetét. Nekem tetszik, hogy nem kell mindenkinek ugyanolyannak lennie. Itt Bécsben különösen érdekes ezt megtapasztalni. Lassan egy hónappal ezelőtt a Ring megtelt színekkel, zenével, emberekkel a Regenbogenparade alkalmából, és amit a legjobban szeretek benne, hogy a nyitottság nem egy különleges esemény, hanem a mindennapi élet természetes része. Az jelenti számomra a szabadságot, hogy mindenki úgy lehet önmaga, hogy nem kell magyarázkodnia.

Így a büszkeség nem csak az utcán, a legnagyobb hangzavarban vagy a legnagyobb tömegben létezik, hanem a legáltalánosabb beszélgetésekben, a gesztusokban, a folyamatokban és a kellemes kis délutanokban is, amikor az ember csak egy csésze teával üldögél és színes szálakkal rajzol a vászonra.

Mindenki másképp éli ezt meg, más tempóban, más színekben, más történettel. Ettől olyan szép. Az is igaz közben, hogy nem mindenki érez így még itt sem. Láttam aznap is az utcán sétálva, hogy még ebben a nyitottabban gondolkodó városban is vannak akik máshogy gondolják. Viszont nem mennek ki transzparensekkel, keresztekkel, gyűlölködő mondanivalóval. Egyszerűen elfoglalják magukat azzal ami nekik fontos és engedik, hogy a többiek is ezt tegyék. Ez egy jó emlékeztető arra, hogy így is lehet.

Magyarországon az elmúlt években ezt a pár órát is nehezen bírta a másik oldal. Most a zászlók lettek a vízbe dobálva, helyette a magyar trikolor lett kipakolva, a végén vegyesen maradtak. Arra gondolom nem számítottak nemzetünk hősei, hogy ennek igazából örültek a meneten felvonulók. Illetve, hogy mennyi homoszexuálisról és támogatoról készült fénykép együtt a zászlókkal. Mondanám, hogy sakk-matt, de nyilván én is tudom, hogy nincs egyetemes igazság, ezért nem is próbálom már feltétlenül, mindenáron, mindenkire ráerőltetni az igazam. Azt be kell vallanom, hogy ez nem mindig sikerül. Amikor valaki gúnyos megjegyzéseket tesz az alapvető emberi jogok megsértésével kapcsolatban, abszolút módon emelem fel a hangom, miközben tudom, hogy a helyzeten nem változtat, ha megpróbálom megvédeni a szituációt. Abban a pillanatban biztos nem. Meg van annak a módja, de a vérnyomásomat nem kell, hogy felvigye valaki meg nem értése, egy olyan vélemény, ami abszolút nem is releváns a témában. Az a kényszerképzetem, hogy az embereknél kialakult a logikus gondolkodás, az együttérzés és, hogy 2026-ban már nem azokért a történetekért kéne felemelni a hangunkat, amikért már annyian megtették elöttünk. Lassan jön a robofóbia, aztán az emberek többsége azon sem tud túllendülni, hogy többféle bőrszín létezik. Ez a hozzáállás engem ugyanolyan korlátoltá tesz és szűklátókörűvé. Ezen még dolgozunk.

Otthon nem is vettem részt túl sok menetelésben, de az elsőn, amin részt vettem, ott volt velünk édesanyám is a testvéreim mellett. Emlékszem, hogy sírtam. Tavaly is. Bár az abszolút a kormány elleni tüntetés volt, idén ez már másként alakult. Nekem ez a legfontosabb üzenete ennek az egésznek és jó lett volna újra otthon ünnepelni. Az ünnepelni való, hogy mennyi szeretet, kreativitás és egyébként bátorság is van azokban az emberekben akik jelen vannak, még most is jó kedvre derít. De ott van még a másik szemem, ami néha továbbra is sír. Ugyanis otthon azért kell még hozzá egy nagy adag bátorság, pedig mennyire kellemetlen a gondolat is, hogy önmagadnak lenni bátor dolog. Az, hogy vannak olyanok, akik szerint nem mindenkinek jár ugyanaz a mennyiségű méltóság vagy jog egy ilyen helyzetben, továbbra is felháborít. Ebből derül ki, hogy én is még csak az alaptáborban járok az elfogadás útján. Úgyhogy semmi jogom kritizálni azokat akik vallásra vagy normalitásra hivatkozva ágálnak a dolog ellen. Egy spektrumról mutogatunk egymásra és azt gondoljuk, mély meggyőződéssel, hogy nekünk van igazunk. Ez a kétpolusú (polarizált) világkép egy leegyszerűsített gondolkodásmód. Ezeket az eseményeket és helyzeteket pont nem lenne szabad egymással szemben állítani. Jó/rossz, fekete/fehér, igen/nem. Azt gondoltam ennél már jobban tudom és most mégis megengedtem magamnak, hogy vitába keveredjek. De majd most hátha megtanultam a leckét.

Visszatérve kicsit az előző témára, az elmúlt években többször is megjelent a szivárvány, mint inspiráció az alkotásaimban, nagyon szeretem, hogy lehet mindig új formát találni ugyanannak az érzésnek. És bár most a fotókhoz nem belőlük válogattam, itt az oldalon megtalálod őket is.

Ehhez a poszthoz most olyanokat válogattam össze, amelyek különböző módokon kapcsolódnak ehhez az élményhez. A szivárványba öltöztetett szobor például számomra az önkifejezést szimbolizálja. De hoztam egy képet egy régebbi Pride-ról, 5 éve készült már, az első amin itt részt vettem. Szerintem jól sikerült megragadni azt a felszabadult örömöt és energiát rajtam, amit ilyenkor átad a közösség. A békegalamb is bekerült, mert számomra a sokszínűség, a szabadság és az elfogadás végső soron ugyanoda vezet vissza: ahhoz a reményhez, hogy békésebben, nyíltabban tudunk egymással kapcsolatba lépni.

Mindenkinek további jó nyaralást, egy hónap múlva találkozunk.

Ivett