Tavasz, maszk nélkül

Van valami szeretnivaló a 4 évszakban. Mindig van mit várni… aztán legtöbbször csak megérkeznek, mint ebben az esetben a tavasz.

Idén a tavaszi napéjegyenlőség először jelent meg fontos dátumként számomra. Korábban sosem figyeltem rá igazán, de mindig menőbbnek találtam, mint a szilvesztert. Most abban is vigaszt találok, amit szimbolizál: az a rövid pillanat az évben, amikor a nappal és az éjszaka egyenlő. Senki nem nyer, van egyensúly, és ebből az egyensúlyból indul a világosabb évszak. Nem olyan drámai, mint az éjfél, ez tény! Nem is olyan hangos a tűzijáték égbelövés nélkül, de attól még nagyon is jelen van.

Ebben a hónapban, öt évvel azután, hogy elkezdtem dolgozni az óvodában, búcsút intek. Ez nem az eredeti hivatásom, de a gyerekekkel való munka, az angol és művészetek tanítása jelentős fejezetté vált az életemben. Mostanra úgy érzem, hogy helyes továbbhaladni, természetes, hogy jön a következő lépés.

Amikor ideköltöztem, a Covid alatt, nem igazán volt opció máshol munkát találni csak angollal, viszont ez a lehetőség felmerült, szóval néhány hónappal a költözés után elkezdhettem dolgozni.

Az első kép egyébként abból az időből származik, a másik fekete-fehér portré pedig nemrég készült, az itt töltött utolsó hónapokban. A kontraszt nem egy extrém átalakulásról szól, inkább az idő természetes múlásáról.

A piros kapun található felirat pedig: ‚A művészet lemossa a lélekről a mindennapi élet porát.‘ Pablo Picasso. Rendszeresen sétáltam el mellette az előző lakásnál és még most is meghozza a hangulatot. (Amióta kiderültek a nagy nyilvánosság számára is, hogy hogyan viselkedett a múzsáival, ezt nevezhetjük lincshangulatnak is akár.)

A Nobody Counts matrica egy régi kedvenc zenekarom, a Body Count nevének vicces változata, de akár jó sok igazságot is felfedezhetünk benne, ha úgy tartja kedvünk. Sokan valószínűleg nem értenek ezzel egyet, de attól még nekem az ugrott be, hogy ne helyezzek magam elé senkit. Egy repülőn is először magadat kell megmentened, mielőtt másokon segíthetnél ugyebár.

És most jöjjön egy kicsit hosszabb történet, amiből akár tanulni is lehet és akkor nem kell ugyanezt a hibát elkövetni.

Ez az utazás nem az enyém volt egyedül, az eddig eljutás sem teljesen az én érdemem. A hozzám legközelebb álló emberek legtöbbször ugyan csendes, de biztos támogatása sokkal többet segített, mint azt néha éreztem, ezt múltkor is említettem már.

Vannak további rétegek ebben a történetben, szóval aranyos tőlem, hogy megígértem, nem fogom kiteregetni a szennyest, de... HAHA. Ahogy a magyar mondás tartja: most ugrik a majom a vízbe.

Míg az eszem azt súgta, hogy jól vagyok a körülményekhez képest (most is őszintén hiszem, hogy jól vagyok) a testemnek megvolt a saját nyelve. Az elmúlt hónapokban az egészségem jelentős részét felemésztette a harc amiben részt veszek, mint 40+ évesen újra-újrakezdő. Többek közt egy súlyos allergiás fellángolás is visszatért. Az ekcéma például, amely gyermekkorom óta az életem része, intenzíven került megint a középpontba. Lett közben d-vitamin hiány meg egy kis pajzsmirigy alulműködés és van más problémám is mindenféle tünetekkel amiknek a kivizsgálása már így is 2 éve tart. Eddig azt mondták csak a korom az oka, mostanra kiderült a krónikus stressz tehet sok esetben dolgokról.

Ez sem egy új keletű küzdelem. Az évek során voltak bőrgyógyászok, alternatív megközelítések, komoly szakemberek és kevésbé komolyak is. A családommal időt, pénzt, reményt és energiát fektettünk abba, hogy megpróbáljuk „megjavítani”. Természetesen a környezet is szerepet játszik... Bécs belvárosában a levegő nem óceáni. 40 év felett természetes hormonális változások is megjelennek. A személyes életemben bekövetkezett változások pedig érzelmi stresszt is okoztak. Az allergénekkel teli munkahely is hozzájárult ehhez, de ezt most biztos más is sorolhatná még. Sok apró tényező, amelyek önmagukban könnyen kezelhetők lettek volna, most így együtt nehezebben voltak.

Mindebben az őrületben rájöttem valami igazán kellemetlenre is: annyira elfoglalt mások diagnózisa, hogy közben elfelejtettem hallgatni a testemre és főleg a lelkemre. Pihenésre vágytam volna és arra, hogy végre egyedül legyek, hogy át tudjam gondolni mi is az amit ÉN szeretnék, de ehelyett hagytam és néha még mind a mai napig is hagyom, hogy mások dolgai elvegyék rólam a fókuszom. Más problémáinak a megoldására használtam el az energiáimat és közben időről időre megpróbáltam kényszeresen olyan dolgokkal foglalkozni amikről, az gondoltam, hogy segítenek jobban lenni. Amit nem értettem teljesen, az az volt, hogy ha a feszültség, a túlterhelés és az egyensúlyhiány évek alatt felhalmozódik, a rendszer megnyugtatása is időt igényel. A test nem rohan csak azért, mert az elme úgy döntött, hogy készen áll.

Gyakran úgy érzem, mintha az elmém és a testem nem mindig ugyanabban a párbeszédben lennének. Az egyik előre tekint, tervez, optimista marad, a másik halkan jelez, gyulladáson, fáradtságon, ellenálláson keresztül. Időbe telt, mire elfogadtam, hogy a pillanatnyi öröm nem elég. A fenntartható megoldásokhoz türelem kell és idő.

A személyes életemen túl ott van a tágabb légkör is. Nem akarok most belemenni az egész világ dolgaiba, mert akkor nem lenne vége annak amit írok, de ott van pl. a politikai feszültség Magyarországon is, a közelgő választások, a kollektív bizonytalanság, minden ami akkor is beszivárog, ha megpróbáljuk kint tartani. Akár tetszik, akár nem, hatással van ránk. Hatással van a családunkra, a barátainkra és az idegrendszerünkre.

Én is tanulom, hogy ne hagyjam, hogy felemésszen. Biztos, hogy vár mindenféle kihívás az országra is, ez igaz. De nem minden feszültséghullámnak kell közvetlenül áthaladnia a testemen. Mindig lesz valami, ami miatt aggódni kell, de ugyanannyi energiával választhatom, hogy keresem, mi segít a mindennapi életemben. És ha a környezetem ezt következetesen megakadályozza, talán nem magam kell átalakítanom, hogy beilleszkedjek, hanem a környezetnek kell megváltoznia.

Az egyetlen megbízható iránytűm az önmagammal épített kapcsolatom. Ha valami régóta nem tűnik helyesnek, akkor semmilyen erőfeszítés nem fogja varázsütésre a megfelelő helyre tenni. Ez az egyik legkorábbi felismerésem, és bár első pillantásra talán nem olyan drámai, mint amilyennek látszik, tisztázza a dolgokat.

Nem várok csodákat 2026-tól (magától az élettől várom), de kitartást remélek. Hogy valami fenntarthatót építek majd, ahelyett, hogy minden változásra reagálnék. Még mindig tanulom az egyensúly keresését, hogy figyeljek arra, mit mond a szervezetem. Figyelek arra, amikor fáradtnak érzem magam, és arra, amikor örömöt érzek. Nem kell mindent egyszerre megoldanunk. Nem is kell igazán semmit bizonyítanunk, szóval szerintem ne siess. Az igazi változás ritkán hangos, de legalább gyakran állandó.

Ha valamiben biztosabb lettem, az ez: az önmagammal való kellemetlenül őszinte kapcsolat az igazi tartós alap. Innen tudok dönteni, előrelépni, sőt irányt is váltani.

Mondd el, mit gondolsz erről a hosszabb verzióról. Addig is vigyázz magadra!

Ivett